A minden veszteség, ami ér minket az életünk során az egy gyász folyamat, ami a szívünket töri össze nem a „fejünket”!
Miért nem működnek a „jó tanácsok” – és mi segít igazán a veszteség feldolgozásában?
„… mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…” (J. W. James-R. Friedman)
Szívünket az értelmünkkel gyógyítani nem lehet. A veszteség mindenkit elér. És amikor megtörténik, gyakran nem tudjuk, hogyan tovább. Szomorú, de igaz: nemzedékek óta nem tanultuk meg, hogyan kell gyászolni. A legtöbb, amit kaptunk, néhány jól ismert mondat: „Az idő mindent megold.” „Légy erős.” „Ne gondolj rá.” Ezek a mondatok talán jószándékból születnek – mégis hatástalanok. Mert az értelmünket szólítják meg, de nem a szívünket. Márpedig a gyászt ott érezzük: a szívünkben, a lelkünkben. A gyászt nem lehet „megérteni” – azt érezni lehet.
A gyász nem betegség. A gyász a szeretetünk nyoma. Minden gyász egyedi, mert minden veszteség más. És nincs két ember, aki ugyanúgy éli meg a veszteségeit.
Vannak közös reakciók – mint a koncentráció hiánya, az alvászavar, az érzelmi hullámzás vagy a belső elérzéstelenedés érzése –, de maga a folyamat egyéni, és nem szakaszokra bontható.
A gyászfeldolgozást nem lehet túl korán kezdeni! A cselekvési program a veszteség után akár rögtön elkezdhető. A gyászfeldolgozás nem idő kérdése – hanem cselekvésé. Gyakran hisszük, hogy majd az idő begyógyítja a sebeket. De az idő önmagában nem elég. Az idő csak akkor gyógyít, ha közben teszünk is valamit.
A gyászfeldolgozó cselekvési program abban segít, hogy visszanyerjük az irányítást a veszteség ránk gyakorolt hatása felett. Nem azt jelenti, hogy elfelejtjük azt, akit vagy amit elvesztettünk – hanem hogy képesek legyünk érzelmi békével gondolni rá. Ahogy James és Friedmann fogalmaznak:
„A feldolgozás azt jelenti, hogy visszakapjuk kellemes emlékeinket, anélkül, hogy lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat árnyékolná be őket.”
Mi akadályoz meg a feldolgozásban?
A kimondatlanság. Az, hogy nem tanultuk meg, hogyan fejezzük ki, amit érzünk. Hogy bezárkózunk, mert a környezetünk nem tud mit kezdeni a fájdalmunkkal. A feldolgozatlan veszteség pedig nemcsak bennünk marad, hanem hatással lesz a többi kapcsolatunkra is – gyakran észrevétlenül.
A megoldás: érzelmi kommunikáció
A cél nem az, hogy „megjavuljunk” – mert nem vagyunk elromolva. A cél az, hogy helyreálljon az egyensúly, és újra szabadon tudjunk kapcsolódni – másokhoz, önmagunkhoz, az életünkhöz. Ezért fontos, hogy a gyászfeldolgozás ne csak beszélgetés legyen, hanem egy tudatos, lépésről lépésre felépített, szigorú keretek között vezetett cselekvési folyamat, ahol helyet kapnak az érzelmi igazságaink kimondása. Az érzelmi igazságok kimondása felszabadító erővel bírnak.
Nem az a gond, ahogy érzünk. Az a kihívás, hogy nem tudtuk, mit kezdjünk ezekkel az érzésekkel. De ez tanulható és lehetséges.
Ha elindulnál ezen az úton, itt vagyok. Nem vagy egyedül.
„A feldolgozás azt jelenti, hogy visszakapjuk kellemes emlékeinket, anélkül, hogy lelkiismeret furdalás vagy bűntudat árnyékolná be őket.”
(J. W. James – R. Friedmann)