A veszteségeink által átélt gyászról ritkán beszélünk. A gyász, egy elhanyagolt és félreértett folyamat. A gyász nem betegség, normális és természetes reakciónk, amikor veszteség ér bennünket, így a gyásszal kapcsolatos mindenféle érzelmi reakciónk is normális és természetes. Ezek az érzelmek lehetnek merőben ellentétesek (szégyen-harag, megkönnyebbülés-szomorúság, …), ugyanis a veszteségünk nagy változással jár, az eddigi életünk megszokott rendjének felborulásával.
Minden kapcsolat bizalmon alapúl, akár szerelmeről, barátságról vagy szakmai kapcsolatról beszélünk. A halál és a válás magától értetődő veszteség, de sok-sok más veszteség is van, amelyek hasonló érzelmeket váltanak ki bennünk. Ilyen a
- Költözés,
- Házikedvenc halála,
- Iskolakezdés,
- Menopauza,
- Házasságkötés,
- Új munkahely,
- Érettségi,
- Ivás/dohányzás abbahagyása,
- Korábbi partner halála,
- Egészségi állapotunk nagy változása,
- Gazdasági helyzetünk nagy változása,
- Bizalomvesztés,
- Felnőtt gyermek elköltözése…..
Életünk ezen részeit gyakran nem fogjuk fel veszteségként, gyászként, azonban az igazság az, hogy minden jelentős kapcsoaltunkban bekövetkezett változás gyászt okoz, hiszen ezen kapcsolataink érzelmekre épülnek. A problém az, hogy nem vagyunk felkészűlve a gyász kezelésére, hiszen a gyász a szívünket töri össze, nem a fejeket. Minden próbálkozás, amikor elhisszük, hogy a szívünket a fejünkkel gógyítsuk meg, csak kudarccal jár, mivel értelmünk nem megfelelő eszköz erre.
Amikor veszteség ér bennünket a környzetünk gyakran értelmünkre hatva próbál vígasztalni pl.: ” Ne szomorkodj…” és megállapításaik értelmileg igazak lehetnek, de semmi köze nincs az érzelmi állapotunkhoz, akaratlanúl is bántóak lehetnek. Mivel legtöbbünket arra neveltek, hoyg problémáinkat értelmünkkel oldjuk meg, a feldolgozatlan veszteség felhalmozódás okozta gyász prolémája gigantikus méreteket ölt.
Mi történik, ha nem beszélünk róla?
Amiről nem beszélünk, az feldolgozatlanúl belül marad.
Ott maradunk egy csomó kimondatlansággal, az el nem sírt könnyekkel, a be nem vallott hiányokkal és az érzéseink ott maradnak a testünkben, a szívünkben, a gondolatainkban és lassan beépülnek a mindennapjainkba. Az érzelmi kommunikáció hiánya izolációhoz vezet, a feldolgozatlan veszteségeink észrevétlenül meghatározzák a kapcsolatainkat, döntéseinket, a jövőnket. Negatív értelemben hathat rájuk.
„A feldolgozatlan múltad határozza meg a jövődet.”
(John W. James – Russell Friedman)
A kimondás gyógyít
Az érzelmi igazságok kimondása, az írás, a megosztás gyógyító erejű. Amikor kimondjuk, ami bennünk van, a fájdalom formát ölt. Már nem nyom belül, hanem alakot ölt, kimondhatóvá, megérthetővé válik. A gyászolónak nem intelektualizált tanácsokra van szüksége, hanem őszinte, segítő, ítélkezés mentes környezetre, nyitott szívű figyelemre és támogató jelenlétre. Amikor beszélünk róla, amikor leírjuk, amit sosem mondhattunk el, azzal megkezdődik a belső gyógyulás.
A gyász csak akkor enyhül, ha felismerjük a problémát és teszünk érte – ha megtanulunk beszélni róla, ha megengedjük magunknak, hogy érezzünk, és ha megtanuljuk elengedni mindazt, amit nem tudunk megváltoztatni.
Három kérdés, amit érdemes magadnak feltenned:
- Van-e olyan dolog, amivel a jelenben küzdesz?
- Mitől félek leginkább, ha a veszteségemre gondolok?
- Mi az, ami az életedben egész hosszan negatívan hatott Rád?
Ha szeretnél te is elindulni ezen az úton, szeretettel várlak. A gyász feldolgozható — és nem egyedül kell végigjárnod ezt az utat.